Ébl Zsuzsa
Az ingázó diákok mindannapos nehézségei
A középfokú szakképzés központosítása kétségkívül a jó minőségű oktatás irányába hat, mert a fajlagos költségek csökkentésével növelhetők a fejlesztésekre, új eszközök vásárlására fordítható kiadások. A szegénység által veszélyeztetett diákok szempontjából azonban, akiknek problémát jelent az utazás, a központosítás nem ritkán a mobilitási törekvések gátja lehet. A falusi lakóhely egyértelmű hátrány (Liskó 2006:167), sőt, egyenesen szegénységi kockázat (Andorka 1997:141, Győri 2007:374, Bass – Farkas Zs. 2010:90). A községekben élő családok megélhetése sokkal nehezebb, mint a városban élőké (Ferge et al. 2009), az ingázásnak ráadásul járulékos költségei és más objektív anyagi akadályai vannak. Minél rosszabb helyzetű egy település, az ott lakók számára annál körülményesebb és költségesebb az oktatásban való részvétel (Havas et al. 2002:186), pont azok a diákok vannak tehát a leginkább elzárva a képzéstől, akiknek a kitöréshez arra a legnagyobb szüksége lenne. Egy mester szavai élesen világítják meg a fenti problémát:
„Számon kértem a fiatalembert, amikor egy hétig nem jött, nem jelentkezett, hogy mi újság van, mire nagy nehezen kibökte, hogy tanár úr, ne haragudjon, de nem volt pénzünk bérletre.” (INT-32, mester)
A szakképzésben részt vevő tanulók 60%-a bejáró, terheiket – annak anyagi vonzata mellett – az utazásra fordított idő is jelentősen növeli (Farkas P. 2015:2). A falvakból hajnalban, kora reggel kell elindulni ahhoz, hogy a tanuló időre beérjen az iskolába, vagy gyakorlati helyszínre (ami kvázi munkahely, tehát még kevésbé nézik el a késést). Különösen problémás ez az alacsony érdekérvényesítő potenciállal rendelkező, zömmel szegény családok által lakott kistelepülések és zsákfalvak esetében, ahol a tömegközlekedés gyengén megoldott. Ezeken a helyeken gyakran csak napi két busz fordul meg, egy kora reggel és egy délután. Ha a buszok (illetve adott esetben vonatok) ritkán járnak, és a diák lekési a reggeli járatot, sok esetben célba sem ér aznap. Egy másik hátráltató tényező a rossz időjárás, melyben a kistelepülések nehezen megközelíthetővé válnak, a buszok késnek, vagy kimaradnak és a korán felkelt – sokszor reggeli nélkül és megfelelő ruházat híján vékonyan öltözötten elindult – gyerekek, fiatalok megfáznak a buszmegállókban.
„Ezeknek a gyerekeknek nem a buszhoz van igazítva a munkaidejük. És gyakran 10 perc miatt másfél órát ácsorognak kint a buszmegállóban. Lehet, hogy jól megfázik ott, lehet, hogy bebandázik. […] Van, akinek hétkor kezdődik a munkaidő, de […] már fél hétkor bejön a járata. És ott áll a kapuba. És ha ilyen esőben ott áll a kapuba, azután nem lesz tanuló, mert mind beteg lesz otthon.” (43-FO/2)
A diákok életét nehezítő, rosszul szervezett tömegközlekedést talán érdemes egy konkrét példán keresztül bemutatni. Hogy ne szélsőséges példát hozzak, egy aránylag jó közlekedésű viszonylatot választottam Észak-Magyarországról. A két település 21 km-re van egymástól, autóval 20 perc. T. jó infrastruktúrájú község, a távolsági tömegközlekedés sűrű és – mondhatni – jól szervezett. A reggeli menetrend[1] az alábbi táblázatban látható.
| Indulás (T. község) | Érkezés (V. kisváros) |
| 4:55 | 5:41 |
| 6:05 | 7:00 |
| 6:37 | 7:06 |
| 7:10 | 8:11 |
5. táblázat: A hajnali tömegközlekedés problémáinak bemutatása T. község és V. kisváros
Egy t-i fókuszcsoport-résztvevő – ahogy az országban sok más általam megkérdezett diák – kifogásolta, hogy vagy túl korán, vagy túl későn ér be (v-i) gyakorlati helyére. A műhelyben 7:00-kor munkavédelmi ruhában, a munka felvételére készen kell állnia a tanulóknak. Ha a t-i tanuló a 6:05-ös buszra száll fel, elkésik a munkahelyéről és akár a teljes napot is levonhatják a béréből, ráadásul az esetet az iskolának is jelentik, ahol a késést igazolatlan órának könyvelik el. 50 igazolatlan óra után a családi pótlékot is megvonhatják a családtól. A t-i tanuló ezért 4:30-kor kel és a 4:55-ös busszal utazik, így viszont túl korán ér be a városba és egy órát várnia kell(ene) az üzem zárt kapuja előtt. Kora ősszel és késő tavasszal ez legfeljebb bosszantó és felesleges (a diák alhatott volna még), a hideg időszakban azonban komoly egészségügyi kockázatot is jelent. A pékségek rögtön az után kiküldik a diákokat, hogy megvették kiflijüket, nyitva más – a talponállókat kivéve – nincs, utóbbiak azonban közel sem ideális szocializációs terepek a diákok számára. A bejárásra gyakran azok a tanulók is panaszkodnak, akiknek lakhelyéről busz és vonat egyaránt közlekedik, a probléma tehát nem feltétlenül a rossz infrastruktúra oldalán fogható meg:
„Ha 0. órára jövök a 5.25-ös vonattal, az már bent van 6.10-re és 7.10-kor kezdődik az órám, akkor van egy bő órám, tudnánk jönni a 6.35-össel, de az 7.10-re van a gyárvárosi vasútállomáson, akkor elkések, úgyhogy mindenképpen a korábbi vonattal kell jönnöm, busz meg csak 4.32-kor van.” (9-FO/5, gépi forgácsoló tanuló)
A probléma súlyát egy tanár keresetlen szavai is mutatják:
„Aki ezt a nulladik órát föltalálta, azt kivégezném. Jön itt a csomó vidéki gyerek, aki már négy órakor föl kell keljen. Aztán ebből kifolyólag sok a hiányzás a nulladik órában, tengnek-lengnek [mert fáradtak].” (91-INT, elméleti tanár)
A bejárást nehezítő zord időjárásra személyes példát hoznék: 2011 telén szemtanúja voltam, amikor a Borsod megyei Gagyvendégi és Krasznokvajda között egy távolsági járatnak vissza kellett tolatnia néhány száz métert, mert a jeges úton nem tudott lendületből felmenni egy emelkedőn. A buszok késésére a kutatás során a diákok és tanárok részéről egyaránt érkezett panasz. Ha a busz a hajnali órákban jár így – amire kétségtelenül van példa – akkor a tanulók akár egy órát is várnak hidegben és sötétben a település buszmegállójában. Nem is kérdés, hogy ez – anyagi helyzettől függetlenül – erősen negatívan hat motiváltságukra, bár sejthető, hogy meleg szobában ébredve, megreggelizve, szülői motivációval könnyebben viselhető a hideg és sötét.
A bejárással kapcsolatos további nehézség annak finanszírozása. A közlekedési bérlet megvásárlása az érintett diákok szüleinek gyakran komoly anyagi nehézséget okoz. A bérlet térítése a képzőhelyeknek nem törvényi kötelessége. Egy mesterben (32-INT) az a gondolat is felmerült, hogy megveszi a diákjai számára a buszbérletet. Általában elmondható, hogy az aktorok megértően viszonyulnak a tanulók bejárással kapcsolatos gondjaihoz.
„Már az is nagy dolog, hogy ezekből a zsákfalukból ide hozzánk, K-ra bejön tanulni, nem ám, hogy P-re menjen, egyrészt a tömegközlekedés, tehát hogy a buszhálózat, tehát van olyan, ami… most itt is például hozzám is kijött a tanműhelybe, lehozott egy igazolást egy srác, és legközelebb egy óra múlva ment vissza a városból busz. Tehát hogy igazából itt ilyenekkel is számolni kell, vagy ilyenekkel is küzdeni kell.” (43-FO/1, mérnöktanár végzettségű adminisztrátor)
Az a diák, aki már a mindennapos reggeli elinduláskor problémákkal szembesül, hamarabb és könnyebben szem elől tévesztheti a hosszú távú célt:
„Tehát itt olyan dolgokkal kell nekünk küzdeni, hogy megtanítani arra, hogy egyrészt bejöjjön a munkába. Tehát azért őnáluk sajnos ez sem… abból fakadóan, hogy van, hogy otthonról ő indul el leghamarabb. Tehát szülők bent fekszenek még az ágyban és ő is ezt látja, ezt tanulja, tehát nem érzi annak semmilyen késztetését, hogy ő akkor fölkeljen és eljöjjön munkába, tehát például ezzel küzdünk. Nagyon nehéz nekik azt megtanítani, hogy ha hiányoznak, akkor azt jelezni kell.” (43-FO/1, mérnöktanár végzettségű adminisztrátor)
Mint láttuk, a szakképzésben részt vevő fiatalok motivációs szintje alacsony, ehhez azonban a más képzési formákban tanulókéhoz képest jóval több kihívás is párosul. Ezek egyike, hogy – mint fent láttuk – a diákok többségének döbbenetesen korán kell felkelnie ahhoz, hogy időben beérjen a gyakorlati helyére (de nem ritkán ahhoz is, hogy az iskolába, főleg, ha 0. órája van). A diákok közül tehát az ingázók fokozottan veszélyeztetettek a lemorzsolódás által. Bár a bejárás nehézségei anyagi helyzettől függetlenül minden tanulót érintenek – természetesen azokat kivéve, akiket valamilyen szerencsés oknál fogva, például mert a szüleik munkahelye az iskolájuk közelében van – autóval visznek reggelente – tény, hogy a rossz szociális hátterű diákok erőteljesebben érintettek.
Az általános iskolából kikerülő gyerekek szervezete számára ráadásul hatalmas megterhelést jelent, hogy minden átmenet nélkül kell hozzászokniuk az órákkal korábbi keléshez. Különösen igaz ez azokra, akik már az első évüktől külső gyakorlati helyre járnak be. A fent bemutatott, t-i tanuló az általános iskola évei alatt 7.30-kor kelt, hogy időben beérjen a szomszéd utcában álló iskola első órájára. A szakképzés megkezdése után ez hirtelen 4.30-ra változott. Egy 14 éves gyermek növésben lévő szervezetének a hirtelen váltás a szegénység és kísérőjelenségei nélkül is sokkoló, egy súlyos anyagi deprivációban élő gyermek számára azonban gyakran teljesíthetetlen.
A kérdést árnyalja, hogy a nem teljesen megbízható vidéki tömegközlekedés anomáliái teret adnak a tanulói füllentéseknek. Vállalati aktorok így foglalták össze ezt:
„Szeretik játszani, de mi átlátunk a turpisságon, mert vasúti késés van, bármilyen késés, belépnek a jegypénztárhoz, pecsét. Volán társaság, késés, pecsét. – Volt olyan, hogy hárman jönnek együtt busszal, akkor az egyik lemaradt, és hú, lekéstem a buszt. Kérdezzük a többit, a sráccal mi van? Hát, az A-nál még találkoztunk vele reggel. Csak hát N-ból azt a 200 métert már nem érte meg idáig. – És ha olyan lendülettel jött be, akkor kétszer fogtunk vele kezet és akkor mehet. Ez egy munkahely. Mert ha én kések, akkor valakit megszívatok vele, akit én váltanék, annak kell tovább maradnia. – Sajnos muszáj őket megfogni valahogy és inkább ezt, hogy kétszer fogunk vele kezet, mint hogy a többi is vérszemet kapjon és ők is elkezdjenek késni.” (75-FO/2,1,2, mester, mesterasszisztens)
A diákok egy része a képzési struktúra megváltoztatásában részmegoldást lát a problémára. A leglényegretörőbben egy CNC-gépkezelő tanuló foglalta össze ezt (az iskolába 7.55-re, a gyakorlati helyre 5.50-re kell beérnie):
„Az lenne nekünk sokkal jobb, hogyha nem így kéne járnunk gyakorlata, hogy hetente kétszer járnunk gyakorlatra, hanem mondjuk egyik héten suliba járunk, másik héten gyakorlatra. Csak ugye ez azért van így, mert nem egyenlő óraszámban van a gyakorlat és az elmélet. Hétfőn iskolába jövünk, kedden és szerdán gyakorlatra megyünk, csütörtökön meg pénteken megint iskolába vagyunk. Ez így egyáltalán nem rendszeres. Egyik nap fél ötkor kell kelni, a másik nap hatkor kell kelni.” (8A-FO/2, CNC-gépkezelő tanuló)
Andorka Rudolf: Bevezetés a szociológiába, Budapest: Osiris Kiadó, 1997
Bass László – Farkas Zsombor (2010): A gyerekszegénység alakulása 2010-ben Magyarországon. MTA GYEP Iroda, Gyerekesélyek Magyarországon ÉB jelentés 2010, Budapest, 2010
Farkas Péter (2015): Szükségletelemzés – A duális képzés kiterjesztését segítő eszközök http://vetsat.nive.hu/documents/project_result/VETSAT_szukseglet_elemzes_HU.pdf (utolsó letöltés: 2017. 11. 02.)
Ferge Zsuzsa – Bass László – Darvas Ágnes – Hadházy Ágnes (2009): A gyermekszegénység elleni nemzeti stratégia sorsa költségvetési megszorítások és válság idején. In: Stratégiai kutatások 2007–2008. MTA–MEH, Budapest, pp. 7–30
Győri Piroska (2007): A szegénységben élők participációja saját problémáikban. In: Szretykó György (szerk.): A szegénység, az egészség és a társadalmi kirekesztettség. A roncstársadalom szociológiai és társadalomgazdaságtani dimenziói. Comenius Kft., Pécs, 2007
Havas Gábor–Kemény–Liskó Ilona (2002): Cigány gyerekek az általános iskolában. Budapest: Oktatáskutató Intézet, Új Mandátum Könyvkiadó
Liskó Ilona (2006): Roma gyerekek a szakképzésben. In:Havas Gábor – Liskó Ilona: Óvodától a szakmáig. Felsőoktatási Kutatóintézet, Budapest: Új Mandátum Kiadó
[1] Forrás: https://menetrendek.hu/ (utolsó letöltés: 2018. 04. 05.)